A turista érdeklődve lépett be egy kisváros kovácsműhelyébe. A mester éppen nagy munkában volt az inasaival, csak éppen felpillantott, és már dolgozott is tovább. Láthatóan nem zavarta a turista jelenléte, aki érdeklődve figyelte órákon át a műhely életét. A kovácsmester nem kímélte az inasait: sokat és keményen dolgoztatta őket. Volt azonban közöttük egy fiú, akit a többieknél is jobban dresszírozott. Ha a többieknek el is nézett kisebb hibákat, ha meg is csinált helyettük egy-két különösen nehéz munkafogást, ennél a fiúnál ez nem így működött. Vele újra és újra csináltatott mindent, amíg tökéletesre nem sikerült, semmit nem vett ki a kezéből. Többször rászólt, mint a társaira, szinte egy szusszanásnyi pihenést nem hagyott neki. A fiú azonban mégsem tiltakozott egy szóval sem. Összeszorította a fogát, néha a szája is sírásra görbült, de tette szorgalmasan, amit a mester mondott. A turista végül megsajnálta a fiút: „Mondja, miért utálja annyira azt a legényt? Miért bántja állandóan? Ennyire ellenszenves magának?!” – kérdezte felháborodva a kovácsot. A kovács letette a nehéz kalapácsot, s hosszú idő óta először nézett rá a hívatlan vendégre. „Nem, éppen ellenkezőleg. Ő a fiam. Érte sokkal inkább felelős vagyok, mint a többiekért.” – felelte. A turista elgondolkodva lépett ki a műhelyből. Tízegynéhány év múlva ismét abban a városkában járt, s mindjárt a település szélén egy új, a hajdaninál sokkal nagyobb kovácsműhelybe botlott. Eszébe jutott egykori élménye, s érdeklődve lépett be a műhely ajtaján. A kovácsmesterben megdöbbenve ismerte fel a hajdani inaslegényt, az öreg kovács fiát. Ezt a szép, új műhelyt saját munkájával hozta létre néhány év alatt, mint elmesélte. Ahogy a turista jobban körülnézett, más ismerős arcokat is látott. A többi régi inas is ott dolgozott, mint egyszerű segédmunkás a gazdag, tekintélyes kovácsmester mellett.

„Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből tanulta meg az engedelmességet.” Milyen furcsa ezt magáról Jézusról olvasni! Pedig ha a megtestesült Fiú valóban vállalni akarta a bűntől megsebzett ember földi sorsát, akkor osztoznia kellett a szenvedésben is: a szenvedésben, amit nem Ő akart, nem is az Atya akart, de amit Jézus mégis elfogadott irántunk való szeretetből és a Mennyei Atya iránti szeretetből. Milyen botor dolog azt hinni, hogy ahol engedelmességről van szó, ott óhatatlanul a szabad akarat megalázó visszaszorításával, a kényszer keserű szájízével is számolnunk kell. Egyáltalán nem! Az engedelmesség két véglet között helyezkedik el. Nem lehet a szó szoros értelmében vett engedelmességről beszélni ott, ahol az ember csak azt csinálja, amihez neki is kedve van, amit élvez, ami örömet okoz neki, hiszen ezt a saját kedvteléséből teszi még akkor is, ha mások kezdeményezték, mások „parancsolták meg” neki. Azonban nem az engedelmesség fogalmát kell használnunk akkor sem, amikor valakinek megtörik az akaratát, erőszakkal felszámolják az ellenállását, s kényszerítő erő hatására teszi csak meg azt, amit tennie kell. Az engedelmesség szóban az „enged, elenged” ige szerepel, ami szabad cselekvést jelent, nem pedig kényszerű elszakítást. Engedelmességnek az olyan tettek gyakorlását nevezhetjük, amelyek valóban a cselekvő kedve ellenére vannak, amelyek nem az ő vágyaiban, álmaiban jelentek meg, amelyeket eredetileg nem ő akart. Vagyis amelyeket nem könnyű megtennie, amelyekben el kell engednie a saját elképzeléseit, akaratát. Ezt azonban szabadon kell megtennie, azáltal, hogy belátja ezeknek a cselekedeteknek szükséges és értelmes voltát, vagy még inkább azáltal, hogy szeretettel, bizalommal van azok iránt, akik kérték tőle vagy megparancsolták neki ezeket a tetteket. Mert nem értünk meg mindent azonnal, nem látjuk be előre a szükséges voltát olyan dolgoknak, amelyeknek gyümölcse csak sokkal később érik be.

Zsolt atya