Honnan lehet tudni, vagy honnan észrevehető, hogy nem vagyunk összhangba önmagunkkal? Pontosan innen, hogy hiányzik az „összhang”, vagyis nincs meg bennünk a harmónia, nincs meg bennünk a belső hangunk harmóniája. Vagyis pontosan ennek az ellentéte történik: zavar van bennünk és kellenek a „pótszerek” vagy a „szerek”.

Elkezdünk bevinni magunkba valamit, ami helyettesíti az összhangot a belső egyensúlyt, vagyis kitöltjük az űrt, a zajt, a feszültséget. A „szer” szinte bármi lehet, legtöbbször „kábítószernek” mondjuk, mivel elkábít, nem enged figyelni a valóságra. Nagyon gyakori ilyen a múltunkon való rágódás, valami, ami nem tudunk elengedni, vagy valami, amit nem tudunk megbocsájtani magunknak. Az ilyen sérelmeink vagy sértődéseink folytonos előhozatala gyakran az „áldozati” státusba rak minket, elcsámcsogunk azon, hogy engem mennyire megbántottak, kihasználtak, elvettek valamit. Legtöbbször ezek banális dolgok, vagy csak mi látjuk magunkat kihasználtnak és a világ megy tovább, telnek az évek és agyban a múltban ragadtunk. Ez pontosan olyan, mint amikor egy sebet rendszeresen minden nap feltépek és mutogatom mindenkinek, hogy mennyire megsebeztek. Egy kicsit perverz dolog is, mert az ilyen ember sokszor titkon jól érzi magát az áldozati státuszban és ebből nyer energiát, amit persze ezáltal másoktól vesz el. Lételeme a panaszkodás. Ez egy nagyon beteg dolog és igazából megmutatja, hogy az ilyen ember mennyire törpe lelkileg. Az ilyen emberben nemhogy összhang, de lassan semmiféle hang sincsen, nemhogy bármilyen dallam.

A másik a jövőtől való elvárásaim sokasága: a boldog leszek, ha; boldog leszek, amikor stb. Mindig majd valamikor, amikor ez vagy az megtörténik, az ilyen ember gyakran valami mástól várja a boldogságot, soha nem önmagától. Mindig valami vagy valaki neki el kell hozza, hogy boldog legyen. Vagy be kell fejeznie az egyetemet, vagy meg kell kapjon egy munkát, vagy meg kell szülessen a gyermeke, de mindig valaki más mentse meg az életét, hogy neki ezáltal jó legyen. Ezek is „szerek” az életünkben, amiket beveszünk, de lehet „szer” az imádság is, ha valami fontosat helyettesít, amikor nem rózsafűzért kell mondani a templomban, hanem ápolni egy beteget, az imádsággal nem lehet helyettesíteni a szeretet cselekedeteit, olyankor a szolgálatod lesz imádság. És nem olyankor kell torokhangon ordítani az „Üdvözlégy Máriát” a templomban. Ne legyünk „szer”-függők, de ezen kívül még rengeteg minden van, amit valami helyet használunk. Így sok jó dolgot alakítunk át magunkban pótcselekedetté.

Ébresztő a múltban ragadtaknak és jövőre váróknak! A saját szemetünket nem kell másokra öntenünk, mert nem érdekel senkit. Akit pedig érdekel, annak jobb, ha el sem mondod, mert csak kinevet. Fel kell nőni a lelki törpeségből és el kell végre viselkedni felnőttként. Vagyis imádkozni, amikor ideje van, szeretni, amikor annak van ideje és cselekedni, amikor annak jött el az ideje. És elég okos lenni ahhoz, hogy ezeket ne keverjük össze. Találjuk meg az összhangunkat, mert „a szamárbőgés nem hallatszik a menybe”.

Zsolt atya